A szindróma differenciáláson alapuló kezelés

A kassziafa kérge (kínai fahéj)

A gyerekéveimet hegyes vidéken töltöttem, minden nap barangoltam a buja természetben, akkoriban legjobban a körtevirágokat és a hópelyheket szerettem, szerettem az egyszerűségüket, hogy csupán a fehér szín használatával hiánytalanul gyönyörű tájat tudnak festeni. Egy nap apukám azt mondta nekem: nincs a világon két teljesen ugyanolyan hópehely, ahogy minden egyes körtevirágnak is megvan a saját bája, amely megkülönbözteti a többitől. A Teremtő még a legegyszerűbb teremtményeit is egyedinek alkotta meg. Akkor, gyerekként, ámuldozva néztem az eget beborító szállingózó hópelyheket.
Felnőttként, amikor elkezdtem tanulni a kínai orvoslást, rájöttem, hogy a kínaiak ősei nemcsak, hogy megértették a teremtés misztériumát, de alkalmazták is a kínai orvoslás elméletében és klinikai gyakorlatában.

A keleti civilizáció jellegzetességei közül a leginkább kiemelkedő két pont véleményem szerint:
1. a tudomány a filozófiából jön létre 2. a civilizáció már a kiinduláskor magas fokon állt.
Ezt a két sajátosságot pontosan a kínai orvoslás illusztrálja legjobban. A kínai orvoslás tapasztalaton alapuló tudomány és nem a laborokban, a mikroszkópok alatt született meg. Az ősi kínai gondolkodók tekintetüket a végtelen univerzumra és a szeszélyes természet változásaira irányították, megfigyeléseik és elemzéseik generációról generációra hagyományozódtak, míg végül megfogalmazták azokat a törvényeket, melyek meghatározzák az összes létezőt, Égen és Földön. Amikor a kínaiak elődei elkezdték ezeket a törvényeket az emberi testre alkalmazni, onnantól beszélhetünk kínai orvoslásról, amely aztán a több évezredes gyakorlati felhasználás folyamán csiszolódott végleges formájára.

A kínai civilizáció kezdete egyben majdnem a csúcspont is, az utódok mindvégig a kezdeti a tudást viszik tovább és dolgozzák ki, ám nem tudjuk meghaladni. Ez a kínai orvoslásra is érvényes. A „Sárga Császár belső könyve” ugyan a kínai orvoslás alapelméletének felel meg, mégis kifogástalan mű. Az utókor kínai orvosai nemcsak, hogy nem tudták megdönteni vagy részleteiben kijavítani, de több ezer éven keresztül arra törekedtek, hogy tovább örökítsék és tovább fejlesszék.

A kínai gondolkodók felfedezték az Ég (világegyetem), a Föld (természet) és az Ember (az ember és a társadalom) közti egységet, a kínai orvoslásra vonatkoztatva létrejött „az egységes szervezet elve”; a kínai bölcsek a világ változékonyságára is felfigyeltek, ezt az észrevételt tükrözi a „szindróma differenciáláson alapuló kezelés elve”. Ez a két elv a kínai orvoslás vezető elvét képezi.

A kínai gondolkodók már az ősidőkben felfedezték, hogy a világ összes dolgai közül nincs egy változatlan, nyugvó pont, Égen-Földön az egyetlen változatlan dolog pontosan a változás maga. Természetesen az ember sem képez kivételt, az ember élettanilag, pszichikailag és kórtanilag folyamatos változásban van. A kínai orvoslás az élő emberi testet vizsgálja és diagnosztizálja, a kezelés is egyénre, időre, helyre és az adott szindrómára szabott.

[a nyugati szakirodalom szindrómáknak fordítja azokat a kategóriákat, amely alapján a kínai orvoslásban a betegségeket osztályozzák. Ezek a kategóriák eredetileg természeti jelenségek és az emberi test az adott jelenségre leadott reakcióján alapulnak. Pl.: nagyon leegyszerűsítve egy „hőség” szindrómás beteg olyan jellegű tüneteket produkál, mint amelyet nagy hőség esetén tennénk: fokozott izzadás, szomjúság és esetleg megemelkedett testhő. Függetlenül attól, hogy ezeket a tüneteket egy mikroorganizmus vagy ténylegesen a kánikula okozta, a kínai orvoslásban „hőség szindrómának” hívjuk. A szindróma kifejezés abban mutat hasonlóságot a szindróma eredeti jelentésével, hogy olyan tünetegyütteseket jelöl, amelyek bizonyos szabályszerűségek mellett következetesen újból és újból előjönnek pl.: a hőség szindrómás betegeken. ]

A beteg állapota is folyamatosan változik, az orvos ennek megfelelően változtatja a kezelési módszert. A kínai orvoslás szigorúan tiltja ugyanazon orvosi recept hosszantartó alkalmazását. A betegség jelen állapotát figyelembe véve mindig új és új receptet ír fel. Hadd hozzak fel egy példát, hogy könnyebben elmagyarázhassam:

Gyakori betegség a megfázás, a nyugati orvos általában csak több pihenést és antibiotikumot javasol és a szervezetre bízza a gyógyulást. Ám számos betegnél – mivel elhúzódik a beteges állapot – torokgyulladás, arcüreggyulladás, középfülgyulladás, hörghurut és tüdőgyulladás alakul ki vagy akár még súlyosabb betegség.
A kínai orvoslás ellenben úgy véli, hogy „a megfázás 100 betegség forrása” ráadásul kínai orvossággal, akupunktúrával, moxázással, guasha-val (kaparással), köpölyözéssel stb. számos kezelési módszerrel gyógyítható, szemmel látható eredményt lehet elérni.
Például kínai orvossággal, sok esetben a gyógyszer egyszeri beszedésével kilábalhatunk a megfázásból, nagymértékben enyhíthetünk a páciens fájdalmain. A „csodás gyógyulás” nem csak annak köszönhető, hogy a kínai orvosság természetes anyagokat használ, nem tartalmaz kémiai mérgeket, könnyen felszívódik az emberi testben, hanem még fontosabb a „szindróma differenciáláson alapuló kezelés”.

A kínai orvoslás szerint a megfázás nem csupán bakteriális fertőzés, a „Sárga Császár belső könyve” a megfázásnak 7 fajtáját ismerteti, mi most csak válasszuk ki a két leggyakoribbat és hasonlítsuk őket össze:

1. „hideg-szél” típusú megfázás: ha a betegnek rosszul esik a hideg (alacsony hőmérséklet), az orra el van dugulva, az orrváladéka szerózus (áttetsző, vízszerű); fáj a feje, a tarkója és az ízületei; pulzusa felszínes és feszes, nyelvlepedéke vékony és fehér; de nem szomjas és még kevésbé kívánja a hideg innivalókat; mindeközben teste tüzel és magas láza van, ám nem izzad. A kínai orvoslás ezt „kimerültség utáni, hideg szél által okozott megfázásként” diagnosztizálja, a betegség nem súlyos, csak épp a hideg szél megrekedt a bőr és az izmok közötti térben, ezért ezt „felszíni szindrómának” nevezzük [ugyanis a betegség nem hatolt mélyre]. A kínai orvos a „felszíni szindrómákra” csípős és meleg természetű orvosságot ír fel [minden gyógynövény kapcsolatba hozható az 5 alap íz – savanyú, keserű, csípős, sós, édes – valamelyikével]. Gyakran használt recept a kínai csikófark és a kassziafa [kínai fahéj] ágának főzete. A beteg bevesz egy adaggal, magára húzza a paplant, elkezd izzadni és máris jobban lesz. Mivel a betegség állapota nem súlyos, egy pohár tűzforró barna cukros gyömbér főzet is azonnal enyhíti a tüneteket. Vagy az akupunktúra és a moxa együttes alkalmazásával is hasonló hatást lehet elérni.

Ha abból kiindulva, hogy a beteg lázas azt hinnénk, hogy testében „tűz” [hő] halmozódott fel és ezen felbuzdulva hideg-hűvös gyógyszerrel itatnánk, hibát követnénk el. Ez esetben a „felszíni szindróma” „belső szindrómává” mélyülne tovább és megtámadná a belső szerveket, valamint ami kezdetben „hideg” volt, tényleg „hőség szindrómává” alakulna és száj szárazságot, szomjúságot idézne elő, a beteg elkezdené kívánni a hideg italokat.
Számtalan nehezen gyógyítható krónikus betegség így kezdődik. A kedves olvasóknak tisztában kell lenniük azzal, hogy az antibiotikum és a gyulladáscsökkentő mind hűvös természetű gyógyszerek.

2. „meleg-szél” típusú megfázás: a meleg-szél típusú megfázás az, amikor a szél és a meleg „ártó” [akkor beszélünk „ártó”-ról, ha egy természeti jelenség túlzott mértékben jelentkezik, meghaladja az ember ellenálló-képességét] együtt férkőzik be a testbe. Az ilyen betegnek is folyik az orra, az orrváladék sűrű-sárgás; ugyanúgy jelentkezik a láz, torokfájdalom, de folyamatos az izzadás; bár ez a páciens is ódzkodik az erős széltől [pl.: huzat], de nem olyan mértékben, mint a hideg-szél típusú megfázásos társa; a pulzus felszínes de gyors; a nyelv piros; a legfontosabb, hogy a beteg szája ki van száradva és szomjas. Ilyenkor is „felszíni szindrómáról” beszélhetünk, a páciens testében ezúttal a hő az, ami túlteng.

A kínai orvos csípős-hűvös orvossággal kezeli a meleg természetű megfázást, ilyen például a lonc és a Fructus Forsythiae-ből készült por vagy az eperfalevél-krizantémvirág főzet, a hatás azonnal észrevehető. Mindazonáltal a meleg-szél típusú megfázásoknál semmiképp sem lehet csípős-meleg jellegű, izzasztó gyógyszereket alkalmazni, a moxázás is tilos. Ebben a meleg és a hideg típusú megfázás teljesen eltér egymástól. Mivel a beteg testében már így is túlteng a hő, ha ehhez még hozzáadnánk a meleg jellegű gyógyszereket, azzal olajat tennénk a tűzre.

A HKO kezelés kulcsa a diagnózisban rejlik. Először is pontos diagnózist kell felállítani, másodszor a diagnózishoz mérten kell felírni a gyógyszert. Ezért a kínai orvoslásban általában nem készen kapható gyógyszereket használnak, hanem gyógynövény főzeteket. Hétszeri beszedés után mindenképpen változtatni kell a recepten. A HKO azt is elítéli, hogy olyan személyről adjunk diagnózist, aki nincs jelen, kizárólag mások elmondására hagyatkozva. Ugyanis ez a diagnózis nem lehet pontos és váratlan következményekhez vezethet.
A „szindróma differenciáláson alapuló kezelés” a kínai orvoslás diagnosztikájának a lényege. Rendkívül bonyolult és a témában való elmélyülést igényel. Ebben a pár szóban csak nagyjából próbáltam bemutatni. Bízom benne, hogy a kedves olvasó most már rendelkezik egy alapvető benyomással a kínai orvoslás főbb pontjairól, vagy legalábbis felkeltettem az érdeklődését.

Minden vélemény számít!


hat − 1 =